Irány Burundi

25. Oktober 2005, 13:28
posten

„Kapu kelet felé” – ez volt tegnap. Ma viszont spontánul szövődő hálózatok vannak, bennük pedig „csomópontok”. Ma már nem a közös gyökerek keresésének mentén definiáljuk magunkat, hanem vígan átlépünk fölöttük. Expedíció Centrope kultúrájába

„Burundi” Pozsonyban található, és saját elmondása szerint „maga is egy ilyen csomópont a terek és közösségek hálózatában, amelyekből művészet, tudomány és technológia hálósodott világa áll.” Burundi mellékesen új könyvekről is hírt ad a hálózat tagjainak, például – ha jól hámozom ki a szlovák-angol keveréket – Frank Hartmann bécsi médiateoretikus „Mediológiá”-jának szlovák fordításáról.

A budapesti C3-nak viszont eredetileg kevés köze volt a művészethez, mert 1996-ban azért hozták létre, hogy Kelet-Európa civil kezdeményezései olcsón csatlakozhassanak az internetre. Ezzel egy fontos találkozási pont alapköve tétetett le művészet és kísérlet, tudomány és technika között. A „C3 Center for Culture & Communication” alapítói között a Soros Alapítványon kívül a legendás high-tech cég, a Silicon Graphics magyar hajtását is megtaláljuk. Szembeötlő a magánbefektetők és magánalapítványok kiemelkedő szerepe Soros Györgytől az Erste Bankig vagy Karlheinz Esslig.

A Baumax köztudottan egy barkácsáruház-lánc, s Karlheinz Essl belőle finanszírozza saját alapítású műgyűjteményét. Essl nemrég busszal utazta körbe Prágát, Pozsonyt, Budapestet, Ljubljanát, Zágrábot és Bécset, hogy műítész csapatával ötven pályázó közül kiválassza az új „Essl Award” díjazottjait – a régió fiatal képzőművészeit –, akiket november 10-től Klosterneuburgban lehet majd látni. Ez pedig nem csak azt mutatja, hogy a régió kulturális hálósodása régesrég a fősodor részévé vált.

Divatba jött kereszteződések
A bécsi Filmmúzeum igazgatója, Alexander Horvath, amikor tavaly megkérdezték, hogy nem akar-e az intézmény alapításának 40. évfordulójára közép-európai fesztivált csinálni, unottan legyintett: „Divatból is megárt a sok!” Sokkal izgalmasabb, hogy ezek a „kereszteződések” mennyire magátólértetődővé váltak. A trendpárti Vienna Fashion Week nemrég még megtehette, hogy a kultúraközvetítés elavult zsargonjával „kapuként” definiálja magát „Közép- és Kelet-Európa szomszádos országai felé”, amit viszont az „Erste Bank Fashion Night” litván, lengyel, cseh, macedón és szlovén résztvevői produkáltak, annak már semmi köze a hajdani, „határok és kultúrák fölötti hídépítést” hirdető szentbeszédekhez. Marjan Pejoski macedóniai divatkreátor – s van-e még Románián kívül ország, amelyre olyan irgalmatlan egyetemességgel vetül a folklórgyanú árnyéka, mint Macedónia? – Bécsben olyan tavaszi és nyári kollekciót mutatott be, amely „keveréke mindannak, amitől Nagy-Britannia menő. Az angliai utcakultúra hatásai a skinheadektől, punkoktól és modoktól a teddy boyokig.”

Centrope-ban sok minden történt a tizenhat évvel ezelőtti fordulat óta. A fő gócpontok közti földrajzi – 50-300 kilométernyi – távolság ebben még a legkisebb akadály volt. Frissítsük fel egy kicsit az emlékezetünket!

Nyilván csakugyan fontos volt, hogy Bécsben végre egyszer – még a kilencvenes évek elején – egy Budapestről szerződtetett, nem túl szerencsés művészettörténész, Hegyi Loránd figyelmeztessen – sokszor lenéző vállveregetés közepette – az „odaát” született modern művészetre, vagy hogy a bonni Bundeskunsthalléban a közép-európai modernről kiadott mázsás katalógusok tegyék próbára a média csekély érdeklődésű képviselőinek fizikai állóképességét, vagy hogy Prágában, Budapesten, Pozsonyban és Ljubljanában a turistaközönség kedvéért – s gyakran nem kevés pátosszal – előszedjék a pincéből a Modern helyi változatait.

Bécs közben újra fölfedezte saját, hajdani, multikulturális múltját, a burgenlandi horvát és roma települések kisebbségi örökségétől a pozsonyi operaelőadások színvonalát illető, megkerülhetetlen dicséretig (meg a könyörtelenül hozzáfűzött anekdotáig arról, hogyan jártak át az emberek a húszas években villamossal Pozsonyba operába meg borozgatni). E tirádák nyilván ugyanolyan elkerülhetetlenek voltak, mint amennyire szükségesek.

Igen ám, csakhogy a művészek új nemzedéke meg a fiatal közönség ma könnyű szívvel átlép efölött. Budapesten vagy Pozsonyban néhány éve ugyanolyan szépségesen magátólértetődő, mint Bécsben, hogy kíváncsi fiatalok a régió minden zugából, sőt az Európai Unió jelenlegi határain messze túlról is megtelepednek, hogy itt tanuljanak, dolgozzanak vagy a gyakorlatban tegyék probára tehetségüket.

Leheletnyi New York
Aki nyitott szemmel és füllel jár, nyilvános helyeken olykor ötletbörzék fültanújává válhat, amelyek munkalehetőségekről vagy egyik-másik intézmény szigorú elvárásairól informálnak. Impozáns, hogy mennyire olajozottan működik itt a nagyvárosi szellem. Van ebben egy leheletnyi New York: emberek megérkeznek, pontosan tudják, mire képesek és mit akarnak, és körülnéznek, hogyan tudnák készségeiket készpénzre váltani.

Az egyetemeken a kilencvenes évek vége felé vált érzékelhetővé a Szlovákiából, Magyarországról, Lengyelországból, Szerbiából és Bosznia-Hercegovinából érkező hallgatók hirtelen és izgalmas áradata. S szó sincs itt idillről, hanem nehéz, olykor igen nehézkes transzferről – például, amikor az EU-határokon túliaknak szóló tartózkodási megszorítások és az anyaországban uralkodó bizonytalanságok olyan korlátokat és konfliktusokat hoznak játékba, amelyektől a művészet egy csapásra a politika feszültségterében találja magát.

Kézenfekvő, ha egy új kiadvány, mint amilyen a bécsi „spike art quarterly”, kutakodásait a Balkánra is kiterjeszti, olyan helyeken keresi az új művészetet, mint Priština vagy Tirana, s ennek érdekében stabil hálózatot épít ki mind az albániai kávéházakkal és comics-shopokkal, mind a pozsonyi „Burundi”-val, mind pedig – hazai „link” gyanánt – Flora Neuwirth osztrák képzőművésszel. Régi, habár fád tapasztalat, hogy a művészek és közvetítőik között rég beindult az eszmecsere, miközben még az érdeklődő közönség is úgy gondolja, hogy „semmi új nincs a nap alatt”.

Mindennek persze – habár nem kizárólagosan – a sokszínű régió nyelvi dzsungele is oka. Vannak ugyan nagyszerű intézmények, amelyek igyekeznek ösvényeket vágni ebbe az őserdőbe. Mindannyian ismerjük (és kevesen olvassuk) a tekintélyes Lettre Internationalt. Az ingyenesen hozzáférhető online tallózó, a Perlentaucher heti magazin-körképe pedig hétfőről hétfőre beszámol arról, melyek a legfontosabb esszék a Gazeta Wyborcza, a szintén lengyel Polityka (ezen a héten például: „Dorotea Maslowska riportja írótársaival tett moszkvai utazásáról”), a Magyar Narancs vagy a nehezen kimondható Élet és Irodalom legfrissebb hasábjain („Németország és Magyarország baloldali pártjainak összehasonlításából Tamás Gáspár Miklós társadalomfilozófus arra a következtetésre jut, hogy magyar baloldal egyáltalán nem is létezik”).

Csomópontból soha nem elég
A linkek azonban jobb híján a magyar vagy lengyel eredetihez kalauzolnak tovább, ami sokaknak közülünk nem igazán segítség – a nyilván fontos figyelemfelhíváson túl. De segít talán a remény, például, hogy egyszer majd lesz egy jó, használható eseménynaptár az egész régiónak; és persze reménykedhetünk mindazokban az emberekben, akik kíváncsisággal és energiával tele maguk is beindítanak „egy ilyen csomópontot a hálózatban.” Egy szó, mint száz: irány Burundi!
Kapcsolódó linkek:

Burundi

Gallerie HIT Bratislava

Gallerie a4, Bratislava

Essl Award

Marjan Pejoski

Fashionweek

Kontakt Magazin, Erste Bank

C3, Budapest

Perlentaucher

Die Springerin

Rüdiger Wischenbart, újságíró és tanácsadó, több könyvet publikált Közép- és Délkelet-Európa kultúrájáról. www.wischenbart.com
  • Artikelbild
  • Fotók: Corn, Fischer, APA, Reuters, dpa, NovaMusicEntertainmentKultúra Centrope-ban: rock & roll, tánc & színház, kép & hang, játék & mulatság. A kereszteződések ma már mindennapiak – a nyelvi korlátok ellenére is

    Fotók: Corn, Fischer, APA, Reuters, dpa, NovaMusicEntertainment

    Kultúra Centrope-ban: rock & roll, tánc & színház, kép & hang, játék & mulatság. A kereszteződések ma már mindennapiak – a nyelvi korlátok ellenére is

Share if you care.