"Das versteh ich nicht! Na, ich versteh's wirklich nicht! So eine schöne Armee hamma g'habt. Da kann man sagen, was man will, das war die schönste Armee der Welt! Und was haben's g'macht mit dera Armee? In Krieg haben sie's g'schickt!"

Schon bald nach dem Ende des Ersten Weltkriegs und dem Zusammenbruch der Monarchie kursierte dieser Graf-Bobby-Witz in Wien. Er bringt mit grimmigem Sarkasmus die Erkenntnis vieler hellsichtiger Zeitgenossen lange vor 1914 auf den Punkt: dass nämlich ein großer Krieg, in den die Armee des multiethnischen Habsburgerreiches hineingezogen wird, zugleich das Ende des Vielvölkerstaates bedeutet.

Darüber hinaus jedoch macht der Witz in seiner Absurdität das Aberwitzige einer Politik deutlich, die Kriegführen als legitimes politisches Mittel, ja als Politik ersatz ansieht und dabei auch die ultimative Katastrophe in Kauf nimmt. Die Katastrophe, die im Sommer 1914 mit dem Attentat von Sarajevo begann, fand erst mit dem Fall der Berliner Mauer im November 1989 ihr Ende. Ein 75-jähriger Krieg, auf bis dahin unvorstellbare Art grausam und opferreich und zwischenzeitlich auch unblutig, prägte das kurze 20. Jahrhundert. Manche Historiker nennen ihn einen europäischen Bürgerkrieg, manchen, wie Dan Diner, scheint die Metapher vom Weltbürgerkrieg noch angemessener.

Wohl keiner der politischen und militärischen Akteure von 1914 ahnte auch nur im Entferntesten, welche Entwicklung mit seinem Zutun ausgelöst würde. Erst der Rückblick macht klar, wie – scheinbar unvermeidlich – eines aus dem anderen folgte, bis 1945 halb Europa in Trümmern lag und danach noch ein halbes Jahrhundert im Kalten Krieg erstarrte.

Massentechnik der Gewalt

Es war eine ununterbrochene Orgie der Ismen: Imperialismus – Nationalismus – Revanchismus – Faschismus – Nationalsozialismus – Bolschewismus – Stalinismus. Das alles oft durchwoben mit der quasi historischen Konstante des Antisemitismus, dessen praktische Umsetzung mit dem Holocaust seinen unfassbaren Höhepunkt erreichte. Die industrielle Ermordung von Millionen Menschen hat – ungeachtet der Mons trosität dieses Verbrechens – wohl auch mit den Erfahrungen des Ersten Weltkriegs zu tun, mit einer neuen Massentechnik der Gewalt, vom Maschinengewehr über den Panzer bis zum Giftgas. Der Gefreite Adolf Hitler erlebte einiges davon.

Für den Ersten Weltkrieg, der für Franzosen und Briten immer noch der "Große Krieg" ist, gelte mehr als für viele andere Kriege, dass er, nach dem Wort Heraklits, "der Vater aller Dinge" sei, schreibt der deutsche Historiker Heinrich August Winkler im zweiten Band seines Monumentalwerks Geschichte des Westens. Winkler zitiert dazu einen Satz des deutschen Wirtschaftswissenschafters Moritz Julius Bonn aus dem Jahr 1925: "Der Große Krieg hat der Theorie der Gewalt zu einem überwältigenden Triumph verholfen."

War das alles wirklich unvermeidbar? Oder war die Ermordung des österreichischen Thronfolgers am 28. Juni 1914 in Sarajevo durch einen serbischen Attentäter sozusagen ein Betriebsunfall der Geschichte, die ansonsten ganz anders verlaufen wäre? Nach weitgehender Übereinstimmung unter den Historikern wäre es früher oder später auf jeden Fall zum Krieg zwischen der Habs burgermonarchie und Serbien gekommen. Den Rest kennen wir: eine Bündnisautomatik zwischen den Großmächten, die schon Vabanque-Charakter hatte, eine Haltung des "Alles oder nichts", die unbegrenzte Opfer an Menschenleben in Kauf nahm.

Winkler listet in seinem erwähnten Werk auf: 65 Millionen mobilisierte Soldaten, 8,5 Millionen Gefallene, über 21 Millionen Verwundete, 7,8 Millionen Kriegsgefangene und Vermisste, über fünf Millionen zivile Kriegstote in Europa ohne Russland. Und das war, mit Blick auf 1939–1945, nur der Anfang.

Es ist eine der großen Ironien der Geschichte, dass diese unerbittliche Automatik durch den deutsch-sowjetrussischen Separatfrieden von Brest-Litowsk im März 1918 nach der Machtübernahme der Bolschewiken im Oktober/November 1917 (je nach Kalender) unterbrochen wurde. Kurzfristig ging das Kalkül der Deutschen, die Lenin im plombierten Sonderzug nach Russland gebracht hatten, auf.

Damit war aber auch die Sowjetunion als späterer ideologischer Hauptgegner Hitlers und Ziel seines Unterwerfungs- und Vernichtungskrieges gegen den "jüdischen Bolschewismus" ab 1941 geboren. Der Sieg über Hitlerdeutschland brachte Stalin an den Gipfel seiner Macht (und lässt ihn als Mythos bis heute weiterleben), machte die Sowjetunion nunmehr zum großen ideologischen und imperialen Gegner des Westens und besiegelte die Teilung Europas für mehr als vier Jahrzehnte.

Die Großmächte von 1914 waren auf Krieg programmiert, weil sie sich davon mehr versprachen als vom Frieden. Was vorherrschte, war eine Stimmung des "Jetzt oder nie": Man müsse die Gunst der Stunde nutzen, um Probleme zu lösen, die sonst nur noch größer würden. Das galt für das Verhältnis zwischen der etablierten Weltmacht England und deren Herausforderer Deutschland; es galt für Frankreichs Hoffnung, die durch Deutschland erlittene Schmach von 1871 zu tilgen; es galt für die deutschen und russischen Ambitionen in Mittel-, Ost- und Südosteuropa; und es galt für die österreichisch-serbische Rivalität auf dem Balkan.

Sprudelnde Konfliktquelle

Doch keines der Probleme, die sich bis 1914 aufgestaut hatten, wurde durch den Krieg gelöst. Mehr noch: Eine Hauptquelle der Konflikte begann erst richtig zu sprudeln. Der auch in Wien forschende US-Historiker Timothy Snyder meint sinngemäß, man habe versucht, den Teufel mit Beelzebub auszutreiben: Kriegsauslöser sei die vom Balkan ausgehende Vorstellung von Nationalstaaten gewesen; die habe zur Auflösung der multinationalen Donaumonarchie geführt, und nach 1918 hätten die Alliierten diese "Lösung" auf den Großteil des übrigen Europa angewandt.

Aber das Selbstbestimmungsrecht der Völker, das US-Präsident Woodrow Wilson nach Kriegs ende verkündete, erwies sich, wiewohl gut gemeint, als untaugliches Instrument bei der Lösung von Nationalitätenkonflikten. Das zeigten schon die Friedensverträge mit Österreich und Ungarn. Im Fall Ungarns, das zwei Drittel seines Territoriums und drei Millionen Magyaren verlor, wirkt das bis heute nach und erklärt zumindest teilweise die nationalistische Renaissance unter Viktor Orbán.

Wider die Ismen

Imperialismus, Nationalismus, Revanchismus: Weder der 1920 gegründete Völkerbund noch seine 1945 etablierte Nachfolgerin Uno erwiesen sich als geeignete Institutionen, damit fertigzuwerden. 1952 erfolgte ein neuer Ansatz: Mit der Europäischen Gemeinschaft für Kohle und Stahl begannen Frankreich und Deutschland, die historische Rivalität durch ein Kooperationsmodell aufzulösen. 60 Jahre später erhielt ihre Spätnachfolgerin, genannt Europäische Union, den Friedensnobelpreis. Und nicht wenige reagierten verwundert.

Unmittelbar geht die Gründung der EU auf die Erfahrung des Zweiten Weltkriegs zurück. In Wahrheit aber ist sie die in Werte, Regeln und Institutionen gegossene Lehre aus den Ursachen des "Großen Krieges" 1914–1918 und dessen, was folgte. Das bedeutet Konfliktlösung durch Interessenausgleich und Solidarität statt durch Gewalt. Dies kann nicht ohne zumindest teilweisen Verzicht auf nationale Souveränität gelingen.

In der Eurokrise hat die EU ihre bisher härteste Belastungsprobe, zumindest vorerst, bestanden. Aber nationalistische Aufwallungen in vielen Mitgliedsländern zeigen, dass die Geister von 1914 noch immer nicht gebannt sind. (Josef Kichengast, DER STANDARD, 30.11.2013)

Lesen Sie den Text "Ein Vater nicht nur missratener Kinder" von Josef Kirchengast nachfolgend auch in Russisch, Bosnisch/Kroatisch/Serbisch, Englisch, Französisch, Italienisch, Slowakisch, Tschechisch und Ungarisch.

Отец не только невоспитанных детей

По мнению выдающихся историков, к «Великой войне» 1914-1918 гг. относится в большей степени чем к другим войнам убеждение, что, мол, «Война – отец всего». Одно дитя этой войны обеспечивает в сегодняшней Европе мир и безопасность.

«Я больше вообще ничего не понимаю! Правда, вообще ничего! Ведь у нас была такая красивая армия. Можно говорить, что угодно, но наша армия была самая красивая во всем мире! Ну, и что же сделали с этой армией? Отправили прямо на войну!»

Вскоре после окончания Первой мировой войны и после распада Габсбургской монархии такая шутка курсировала в Вене. Таким образом, путём мрачного юмора некоторые прозорливые современники еще задолго до 1914-ого года чётко выражали предположение, что если армия мультиэтнической Габсбургской империи будет вовлечена в войну, то это повлечет за собой распад многонационального государства.

Кроме того, абсурдная шутка наглядно выявляет безрассудство политики, в рамках которой считается, что война – законное политическое средство, или даже своего рода субститут политики, при которой приходится смириться с ультимативной катастрофой. Катастрофа, которая началась летом 1914 г. с покушения в Сараево, на самом деле окончилась падением Берлинской стены в ноябре 1989 г. Неописуемая по своей жестокости и обилию жертв война продолжалась 75 лет и наложила свой отпечаток на 20 век, хотя были и периоды без кровопролития. Некоторые историки называют этот конфликт европейской гражданской войной, другие же, как например Дан Динер, считают, что можно даже говорить о всемирной гражданской войне.

Вряд ли кто-либо из политических и военных действующих лиц 1914-ого года смог бы себе в то время даже отдаленно представить, какие события произойдут при их содействии. Только задним числом становится понятно, что одно событие – видимо, неизбежное – влекло за собой последующее, и что, таким образом, до 1945-ого года Европа оказалась наполовину разрушенной, а потом еще на полвека застыла в Холодной войне.

Массовая технология насилия

Бесконечная оргия «-измов» того периода, таких как империализм – национализм – реваншизм – фашизм – нацизм – большевизм – сталинизм была пронизана ставшим историческим, константным антисемитизмом, кульминацией которого стал холокост. Промышленное убийство миллионов людей – несмотря на чудовищность этого преступления – вероятно, тоже связано с опытом Первой мировой войны, с новой массовой технологией насилия, которая включала в себя пулемёты, бронированные танки и ядовитый газ. Ефрейтор Гитлер сам стал свидетелем начала применения технологий массового уничтожения.

Немецкий историк Генрих Август Винклер пишет во втором томе своего монументального труда История Запада, что к первой мировой войне, которая для англичан и французов до сих пор является «Великой войной», относится в большей степени, чем к другим войнам, такое утверждение Гераклита, что «Война – отец всего». Винклер цитирует изречение немецкого экономиста Морица Юлиуса Бонна в 1925-ом году: «Благодаря Великой войне теория о насилии одержала убедительную победу.»

Было ли всё это на самом деле неизбежно? Или же убийство австрийского престолонаследника 28-ого июня 1914 г. в Сараево, которое совершил серб Гаврило Принцип, можно было бы считать всего лишь неким «производственным несчастным случаем» в истории, которая, случись по-иному, развилась бы в другом направлении? Историки согласны, что раньше или позже, в любом случае была бы война между Габсбургской империей и Сербией. Что случилось после покушения, нам уже известно: динамика союзов между великими державами, которая носила характер игры «ва-банк» получила раскачку, а в обществе преобладало такое отношение к войне как «всё или ничего», которое подразумевало, что, мол, можно смириться и с неограниченным количеством жертв.

В вышеупомянутой книге Винклер перечисляет: 65 миллионов мобилизованных солдат, 8,5 миллионов погибших, более 21 миллиона раненых, 7,8 миллионов военнопленных и пропавших без вести, более пяти миллионов погибших среди гражданского населения Европы, не включая Россию. Однако, ввиду того, что произошло в период с 1939 по 1945 год, это было всего лишь начало.

Как ни странно, неумолимая динамика войны была прервана сепаратным миром согласно Брест-Литовскому мирному договору, заключённому в марте 1918-ого года между воюющими западными державами и Советской Россией, после того, как большевики захватили власть в октябре/ноябре (в зависимости от календаря). В тот момент казалось, что планы немцев, которые отправили Ленина в опломбированном вагоне в Россию, увенчались успехом.

Однако, таким образом зародился и Советский Союз, который в последствии оказался главным идеологическим оппонентом Гитлера и стал мишенью его войны, нацеленной на покорение и уничтожение «еврейского большевизма», начиная с 1941-ого года. Победив гитлеровскую Германию, Сталин оказался на вершине своей власти, что до сих пор позволяет существовать мифу о нём. Советский Союз стал великим идеологическим и империалистическим противником Запада, что в свою очередь закрепило разделение Европы на более чем четыре десятилетия.

Великие державы-участницы войны 1914-ого года были будто запрограммированы на войну, потому что от войны они ожидали больше, чем от мира. Доминирующий лозунг того времени гласил «Сейчас или никогда»: Мол, надо воспользоваться случаем, чтобы решить проблемы, которые иначе станут ещё больше. Это относилось к взаимоотношениям между уже утвердившейся в статусе великой державы Англией и её соперницей Германией, которая претендовала на такой же статус. Это также относилось к надежде французов смыть позор 1871-ого года, причиненный Германией; это относилось к немецким и русским амбициям в Средней, Восточной и Южной Европе; а также это относилось к австрийско-сербскому соперничеству на Балканах.

Бьющий источник конфликтов

Однако, ни одна из тех проблем, которые накопились до 1914-ого года, не смогла быть решена путём войны. Более того, один из источников конфликтов ещё только начал струиться по-настоящему. Американский историк Тимоти Снайдер, который также работает и в Вене, сказал, что была предпринята попытка, выбить клин клином: доминирующее на Балканах представление о создании национальных государств вызвало войну; война, в свою очередь, привела к распаду многонациональной Дунайской монархии, а после 1918-ого года Союзники применили это «решение» к большинству стран Европы.

Однако, право народов на самоопределение, объявленное президентом США Вудром Вильсоном после окончания войны, оказалось хоть и добрым намерением, но все-таки негодным средством для разрешения национальных конфликтов. Это подтвердили мирные договоры с Австрией и Венгрией. В Венгрии, которая потеряла две трети своей территории и где погибло три миллиона мадьяров, идея о праве народов на самоопределение до сих пор оказывает влияние и хоть частично объясняет возрождение национализма при правительстве Виктора Орбана.

Против «-измов»

Империализм, национализм, реваншизм: Ни в 1920-ом году основанная Лига Наций, ни в 1945-ом году созданная организация-преемница ООН не оказались подходящими организациями, для того, чтобы справиться с
«-измами». В 1952-ом году появился новый подход: В рамках Европейского объединения угля и стали Франция и Германия преодолели своё историческое соперничество путём кооперационной модели. Шестьдесят лет спустя, правопреемнику под названием Европейский союз была присуждена Нобелевская премия мира. Многие удивились.

Ведь создание ЕС напрямую восходит к опыту, полученному в результате Второй мировой войны. Но на самом деле ЕС – со всеми своими ценностями, правилами и учреждениями – это всего лишь воплощение исторического урока, который был извлечен из причин «Великой войны» 1914-1918 гг. и из всех событий, которые эта война повлекла за собой. А именно это означает: разрешение конфликтов путём уравновешивания интересов и солидарность вместо насилия. Этих целей можно добиться только если страны-участницы готовы, хоть частично, отказаться от национального суверенитета.

В течение еврокризиса, Европейский союз выдержал доныне самое жёсткое испытание, по крайней мере пока так кажется. Однако, прорывы национализма во многих европейских странах свидетельствуют о том, что до сих пор не удалось до конца изгнать духов 1914-го года.

(Übersetzt von Mascha Dabić)

Otac – ne samo neuspele dece

Za Veliki rat iz 1914.-1918. važi više nego za bilo koji drugi ocena da je on "Otac svih stvari" – tvrde renomirani istoričari. Jedno od njegove odocnele dece dalo je Evropi mir i sigurnost

"To ne razumem! Ne, to stvarno ne razumem! Imali smo tako krasnu armiju. Može čovek da priča šta hoće, bila je to najlepša armija na svetu! I šta su onda uradili s njom? Poslali je u rat!"

Ubrzo nakon kraja Prvog svetskog rata i sloma Monarhije, Bečom je kružio ovaj vic čiji je protagonista bio grof Bobby. Njegov mračni sarkazam na svetlo dana izneo je uverenje koje je postojalo među mnogim inteligentnim savremenicima još pre 1914.: da će, naime, jedan veliki rat u koji bi bila uvučena vojska multinacionalne Habsburške monarhije ujedno predstavljati i kraj ove višenacionalne države. Osim toga, vic nedvosmisleno razotkriva svu apsurdnost jedne sulude politike koja je u ratu videla legitimno političko sredstvo i princip, i koja usto pristaje na mogućnost potpune katastrofe. Katastrofa koja je pokrenuta u leto 1914. godine atentatom u Sarajevu, tek je sa padom Berlinskog zida u novembru 1989. našla svoju završnicu. Rat dug 75 godina – najužasniji do tada, nemerljiv po broju žrtava, a u pauzama vođen bez krvavih sukoba – značajno je oblikovao kratki dvadeseti vek. Mnogi istoričari proglašavaju ga evropskim građanskim ratom, mnogi tvrde, kao npr. Dan Diner, da bi bilo još tačnije označiti ga svetskim građanskim ratom. Verovatno da nijedan od političkih i vojnih aktera iz 1914. nije mogao ni u najluđoj fantaziji pretpostaviti kakve će posledice po budućnost proizvesti njihove akcije. Tek današnji osvrt nam omogućava da shvatimo kako je – na prvi pogled neizbežno – jedan čin izazivao nekakve posledice, reakcije, sve dok 1945. godine pola Evrope nije ležalo u ruševinama, a zatim još pola veka prošlo u paralizi Hladnog rata.

Tehnologija masovnog nasilja

U jeku je bila neprekinuta orgija -izama: imperijalizam – nacionalizam – revanšizam – fašizam – nacionalizam – boljševizam – staljinizam. I sve je bilo prošarano naoko istorijskom konstantom antisemizitma čije je praktično sprovođenje svoj neshvatljivi vrhunac dostiglo sa holokastom. Industrijsko, masovno ubistvo miliona ljudi je – uz svu monstruoznost ovog zločina – imalo dodirnih tačaka sa Prvim svetskim ratom, sa jednom novom tehnologijom masovnog nasilja, od mitraljeza, mašinskih pušaka, preko oklopnih vozila, pa do bojnih otrova. Kaplar po imenu Adolf Hitler formirao se na ovim iskustvima.

Za Prvi svetski rat, koji za Francuze i Britance još uvek važi za "Veliki rat", može se reći da je, prema rečima Heraklita, više nego svi drugi ratovi "otac svih stvari", piše nemački istoričar Heinrich August Winkler u drugom tomu svog monumentalnog dela "Istorija Zapada" (Geschichte des Westen). Winkler svoju tvrdnju podupire citatom nemačkog ekonomskog naučnika Moritza Juliusa Bonna iz 1925.: "Veliki rat omogućio je pobedonosni trijumf teorije nasilja."

Da li je sve ovo bilo zaista neizbežno? Ili je ubistvo austrijskog prestolonaslednika 28. juna 1914. u Sarajevu, od strane srpskog atentatora, bilo, takoreći, "nesreća na radu" istorije koja bi inače išla nekim sasvim drugim tokom. Preovlađujuća je saglasnost među istoričarima od struke da bi do rata između Habsburške monarhije i Srbije došlo pre ili kasnije. Ostalo nam je poznato: stvaranje saveza među velikim silama po automatizmu koji je već imao karakter igre va bank – stavljanja svega na kocku, stav "Sve ili ništa" koji je računao na beskonačne ljudske žrtve.

Winkler nabraja u svom pomenutom radu: 65 miliona mobilisanih vojnika, 8,5 miliona palih u borbi, preko 21 milion ranjenih, 7,8 miliona ratnih zarobljenika i nestalih, preko pet miliona mrtvih civila u Evropi bez Rusije. I to je tek bio, ako pogledom obuhvatimo i period 1939.-1945., samo početak.

Jedna od velikih istorijskih ironija jeste i ta da je ovaj neumoljivi automatizam zaustavljen separatnim mirom iz Brest-Litovska u martu 1918. koji su sklopile Nemačka i Sovjetska Rusija, a koji se odigrao nakon što su boljševici preuzeli vlast u Rusiji u oktobru/novembru 1917. (u zavisnosti od važećeg kalendara). Računica Nemaca, koji su Lenjina doveli u Rusiju oklopnim vozom, bila je kratkovida.

Tako je rođena ideja o Sovjetskom Savezu, na snazi od 1941., kao glavnom ideološkom protivniku Hitlera i cilju njegovog porobljivačkog rata koji je trebalo voditi do uništenja protiv "jevrejskog boljševizma". Poraz Hitlerove Nemačke doveo je Staljina na vrhunac moći (i dao mu mitski oreol koji živi i dan danas), od Sovjetskog Saveza načinio velikog ideološkog i imperijalnog protivnika Zapada i zapečatio podelu Evrope na period koji se protegao preko naredne četiri decenije.

Velike sile iz 1914. bile su programirane za rat, one su računale da će ratom više izvući nego mirom. Vladalo je raspoloženje koje se može opisati lozinkom "Sad il' nikad": trebalo je iskoristiti pogodnosti trenutka kako bi se rešili problemi koji će inače samo rasti. Ovo je važilo u slučaju odnosa etablirane svetske sile Engleske i njenog glavnog izazivača Nemačke; važilo je u slučaju Francuske koja se nadala da će uspeti da spere uvredu koju joj je nanela Nemačka 1871.; važilo je u slučaju nemačkih i ruskih ambicija u Srednjoj, Istočnoj i Jugoistočnoj Evropi; i važilo je za austrijsko-srpsko rivalstvo na Balkanu.

Kipući lonac konflikta

Pa ipak, ni jedan od problema koji su se nagomilavali do 1914. nije rešen ratom. Tačnije bi bilo reći da je tek tada zaista počela da se razgoreva vatra glavnih konflikta. Američki istoričar Timothy Snyder koji je svoja istraživanja sprovodio i u Beču ovu je situaciju opisao pokušajem isterivanja đavola Belzebubom. Po njegovim rečima, okidač rata bio je koncept nacionalnih država koji je dolazio sa Balkana. On je doveo do rastakanja multinacionalne Dunavske monarhije, a nakon 1918. su saveznici ovo "rešenje" primenili na veliki deo ostatka Evrope.

Ali princip prava na samoopredeljenje naroda koji je nakon kraja rata proklamovao američki predsednik Woodrow Wilson pokazao se, koliko god smišljen u dobroj nameri, kao potpuno neodgovarajući instrument u rešavanju međunacionalnih konflikata. To je bilo jasno već u slučaju mirovnih sporazuma sa Austrijom i Mađarskom. U slučaju Mađarske koja je izgubila dve trećine svoje nekadašnje teritorije i tri miliona Mađara, posledice se osećaju još i danas. Nacionalistički preporod koji se odigrava pod Viktorom Orbanom može se delimično objasniti ovim razvojem.

Protiv -izama

Imperijalizam, nacionalizam, revanšizam: ni 1920. osnovano Društvo naroda, niti Ujedinjene nacije koje su 1945. nastale kao organizacija naslednica, nisu se pokazale kao institucije dorasle okončavanju ovih problema. 1952. usledio je novi pokušaj: sa Evropskom zajednicom za ugalj i čelik Francuska i Nemačka su započele rešavanje starog rivalstva kroz jedan novi model kooperacije. 60 godina kasnije, njena okasnela naslednica koja se sada zove Evropska unija, dobija Nobelovu nagradu za mir. I ne mali broj ljudi reaguje sa čuđenjem.

Neposredni razlozi za osnivanje Evropske unije povezani su sa iskustvom Drugog svetskog rata. Istina je, međutim, ta da su njene vrednosti, pravila i institucije izlivene iz pouka o uzrocima i posledicama "Velikog rata" iz 1914.-1918. One podrazumevaju davanje prednosti rešavanju sukoba kroz balansiranje interesa i solidarnost, a ne korišćenjem sile. Do toga se ne može doći bez makar delimičnog odricanja od nacionalnog suvereniteta.

Evrokriza je najteži test koji je EU do danas, makar za sada, položila. Ali nacionalističko komešanje u mnogim zemljama članicama pokazuje da zli duhovi iz 1914. još uvek nisu razvejani.

Überetzung: Uroš Miloradović

A Parent of (Not Only) Wayward Children

Notable historians argue that the Great War of 1914 was – more than most other wars – the father of all things, in that it later spawned peace and security for Europe.

"I don’t understand this… No, I just don’t get it… We had such a stunning army! You can say whatever you want but ours was the most stunning army in the world! And what did they do with that army!? They sent it to war!"

It was not long after the end of the First World War that this anecdote, ascribed to a nostalgic Austrian count, made the rounds in Vienna. The grim sarcasm of the tale sums up the intuition many prescient contemporaries had long before 1914, namely that a large-scale war, fought by the multiethnic army of the Habsburg Empire, would also bring the end of that international empire.

In its absurdity, the witticism also points to the madness of political practices that view warfare as a legitimate means to an end and an adequate substitute for politics, thus accepting the ultimate catastrophe as a suitable outcome. The catastrophe, a war of unprecedented cruelty that began with an assassination in Sarajevo in the summer of 1914, came to an end only 75 years later with the fall of the Berlin Wall, in November 1989. This deadly war has shaped the late twentieth century, and while some historians refer to it as the European civil war, others, such as Dan Diner, consider the metaphor of a global civil war more suitable.

It is safe to assume that none of the political or military protagonists of 1914 were even remotely aware of the potential consequences their actions at the time could possibly trigger. It is only with the clarity of hindsight that one can presage how seemingly unavoidable the chain of events actually was until, by 1945, much of Europe lay in ruins; the continent would be paralyzed for yet another half century during the Cold War.

The mass engineering of violence

This period was an uninterrupted spree of –isms: imperialism, nationalism, revanchism, fascism, national socialism, bolshevism, Stalinism… All this was embedded within a tight-knit historical fiber of perpetual anti-Semitism, which eventually culminated in the unfathomable horrors of the holocaust. Irrespective of the monstrosity of these crimes, the industrial killing of millions of people arguably originated in the experiences made during the First World War, with the engineering of violence, from machine guns to tanks and chemical weapons. Private Adolf Hitler would have experienced some of this.

In the second volume of his monumental opus Geschichte des Westens, the German historian Heinrich August Winkler borrows the words of Heraclitus, calling the First World War the "father of all things". While the French and the British to this day still refer to it as the Great War, Winkler adds a quote by the German economist Moritz Julius Bonn who, in 1925, claimed that "The Great War helped the theory of violence achieve an overwhelming triumph".

Was all this really unavoidable? Or was the assassination of the Austrian heir to the throne by a Serb on June 28, 1914 only a minor incident in history that could have otherwise taken a very different course? Most historians agree that sooner or later, a war between the Habsburg monarchy and Serbia was inevitable. The rest, as we know, is history: the automatism of alliances between the major powers, their dangerous games and "all-or-nothing" attitudes – all leading to the acceptance of unlimited human sacrifice. In his book, Winkler lists that sacrifice: 65 million soldiers, 8.5 million of them killed in action, more than 21 million wounded, 7.8 million prisoners of war or missing in action, and more than 5 million civilian casualties in Europe, not counting Russia. And, with 1939-1945 in mind, this was only the beginning.

It is a tragic irony that this grim automatism was interrupted only by the separate peace of Brest-Litovsk between Germany and Soviet Russia in March 1918, after the Bolsheviks accessed power in October or November 1917 (depending on the calendar). In the short run, the Germans’ calculated strategy of bringing Lenin to Russia in a sealed, special train seemed to be successful. By the same token, however, the Soviet Union was born It became Hitler’s main ideological enemy and, starting in 1941, the target of his war of subjugation and annihilation against "Jewish bolshevism". The victory over Hitler’s Germany brought Stalin to the highpoint of his authority – a legend still today – and turned the Soviet Union into the main ideological and imperial enemy of the West, sealing the fate of the division of Europe for more than four decades.

The great powers of 1914 were set up for war because they hoped to profit more from it than they did from peace. A climate of "now or never" prevailed: one should seize the opportunity to solve problems that might otherwise be expected to grow. This was true for the relationship between England, an established world power, and its challenger, Germany; it was also true for France’s hope to obliterate the ignominy inflicted by the Germans in 1871; it was true for the German and Russian ambitions in Central, Eastern and Southeastern Europe; and it was true for the Austrian-Serbian rivalry on the Balkans.

A simmering source of conflict

But none of the problems that had been built up until 1914 was resolved by the war. On the contrary: one of the main sources of conflict began to boil over. The American historian Timothy Snyder, who is currently pursuing research in Vienna, suggests that the powers that be may have tried to replace one evil with another; what triggered the war was the idea of national states evolving at that time in the Balkans. This led to the dissolution of the international monarchy and after 1918, the allied powers applied this "solution" to a major portion of the remaining continent (see also the interview on page XX).

After the end of the war, the peoples’ right to self-determination proclaimed by the American president Woodrow Wilson, while well-intended, failed to help resolve the nationality conflicts. This was evident already in the peace treaties negotiated between Austria and Hungary. Hungary lost two-thirds of its territory and three million Magyars (native Hungarians), and the country’s struggle with those disastrous consequences continues today; this may explain at least in part the resurgence of the nationalist feeling under Viktor Orbán.

Against the –isms

Imperialism, nationalism, revanchism: neither the League of Nations, founded in 1920, nor its successor the UN, established in 1945, have proven that they are able to cope with these issues. In 1952, with the European Coal and Steel Community, France and Germany attempted a new approach and they began changing their historic rivalry into a model of cooperation. Sixty years later, its successor, the European Union, received the Nobel Prize for peace – much to the surprise of many bystanders.

Intuitively, the creation of the EU seems to follow the experiences of the Second World War. In reality, however, it was the lessons taught by the circumstances leading up to the "Great War" and what followed, cast in the predominating norms, rules, and institutions. This means conflict resolution by a balancing of interests, and solidarity instead of violence – something that cannot succeed without at least a partial abdication of souvereignty.

By mastering the crisis of the Euro, the EU has, at least for the time being, passed its toughest stress test. But nationalist surges in many member states indicate that the ghosts of 1914 have still not been exorcised.

(Übersetzung: Michael Freund)

Le premier conflit mondial n’a pas engendré que des enfants dénaturés

Aux yeux d’historiens renommés, l’adage qui fait du conflit le « père de toute choses » vaut plus encore pour la « Grande Guerre » de 1914-1918 que pour la plupart des autres affrontements.

« Je ne comprends pas ça ! Non, je ne comprends vraiment pas ! Une si belle armée qu’on avait. On peut dire ce qu’on veut, c’était la plus belle armée du monde ! Et qu’est-ce qu’ils en ont fait, de cette armée ? A la guerre, qu’ils l’ont envoyée ! »

Cette blague typiquement viennoise a circulé dans la capitale dès la fin de la Première Guerre mondiale et l’écroulement de la monarchie danubienne. Elle résume dans un sarcasme furibond ce que beaucoup de contemporains lucides avaient compris bien avant 1914 : un vaste conflit engageant l’armée de l’empire habsbourgeois multiethnique devait aussi déboucher sur la fin de l’État pluriculturel.

Mais la plaisanterie met en outre en lumière, par son incohérence, l’absurdité d’une ligne d’action considérant la guerre comme un moyen politique légitime, voire comme un substitut de politique, quitte à accepter l’éventualité d’une catastrophe irréversible. Cette catastrophe, qui débuta durant l’été 1914 par l’attentat de Sarajevo, ne s’acheva qu’en novembre 1989 par la chute du mur de Berlin. Une guerre de soixante-quinze années a marqué ce court XX^e siècle, que sa cruauté, le nombre de ses victimes et, par intervalle aussi, l’absence d’effusion de sang rendent difficile à concevoir. Maints historiens la qualifient de guerre civile européenne, maints autres, comme Dan Diner, jugent la métaphore d’une guerre civile mondiale plus appropriée encore.

Aucun des acteurs politiques et militaires de 1914 ne pressentait sans doute le moins du monde ce qu’il contribuait à déclencher. C’est le regard rétrospectif qui, seul, permet de voir clairement comment une chose en a entrainé une autre – de manière apparemment inéluctable – jusqu’à ce que la moitié de l’Europe se trouve en ruine en 1945 et se fige pour encore un demi-siècle dans la guerre froide.

Techniques de violence de masse

Ce fut une orgie ininterrompue de mots en –isme : impérialisme, nationalisme, revanchisme, fascisme, national-socialisme, bolchevisme, stalinisme. Le tout souvent entrelacé à ce qui est presque une constante historique, l’antisémitisme, dont la mise en œuvre pratique atteignit un point d’orgue inimaginable avec la shoah. La monstruosité de ce crime mise à part, le massacre industriel de millions de gens peut certainement aussi être relié aux expériences de la Première Guerre mondiale, avec ses nouvelles techniques de violence de masse, de la mitraillette aux gaz toxiques en passant par les blindés. Le caporal Adolf Hitler en fit quelque peu l’expérience.

Le mot d’Héraclite faisant du conflit le « père de toute choses » vaut pour la Première Guerre mondiale, qui demeure la « Grande Guerre » aux yeux des Français et des Britanniques, plus que pour beaucoup d’autres affrontements, écrit l’historien allemand Heinrich August Winkler dans le second volume de cette œuvre monumentale qu’est son Histoire de l’Occident. Il cite à ce sujet une phrase de Moritz Julius Bonn, historien allemand de l’économie, qui date de 1925 : « La Grande Guerre a contribué à l’irrésistible triomphe de la théorie de la violence ».

Tout ceci était-il vraiment inévitable ? Ou bien l’assassinat du prince héritier autrichien par un Serbe le 28 juin 1914 à Sarajevo ne fut-il pour ainsi dire qu’un accident de l’histoire qui, sans cela, aurait pris un tout autre cours ? Les historiens s’accordent largement sur le fait qu’une guerre entre la monarchie habsbourgeoise et la Serbie aurait tôt ou tard nécessairement éclaté. La suite est connue, avec cet automatisme des alliances entre grandes puissances qui avait dès l’abord un caractère de va-tout, cette posture du « tout ou rien » acceptant le prix d’innombrables vies humaines sacrifiées.

Dans l’ouvrage cité plus haut, Winkler établit la liste : 65 millions de soldats mobilisés, 8,5 millions de morts, plus de 21 millions de blessés, 7,8 millions de prisonniers de guerre et de disparus, plus de 5 millions de victimes de guerre civiles en Europe, sans compter la Russie. Et si l’on songe à 1939-1945, ce n’était que le début.

L’une des grandes ironies de l’histoire réside dans le fait que ce mécanisme impitoyable ait été enrayé par la paix séparée de Brest-Litovsk entre l’Allemagne et la Russie en mars 1918 après la prise de pouvoir des bolcheviques en octobre ou novembre 1917 (selon le calendrier). Le calcul des Allemands, qui avaient envoyé Lénine en Russie dans le wagon dit plombé d’un train spécial, fut payant à court terme.

Mais l’épisode amena aussi la naissance de l’Union soviétique, plus tard le principal adversaire idéologique d’Hitler et la cible de sa guerre d’asservissement et d’anéantissement contre le « bolchevisme juif » à partir de 1941. La victoire sur l’Allemagne hitlérienne conduisit Staline au sommet de son pouvoir (lui conférant jusqu’à nos jours une aura mythique), fit dès lors de l’Union soviétique le grand adversaire de l’Ouest, en termes idéologiques comme en tant qu’empire, et scella la partition de l’Europe pour plus de quatre décennies.

Les grandes puissances de 1914 étaient programmées pour la guerre parce qu’elles s’en promettaient plus que de la paix. Ce qui dominait, c’était une atmosphère de « maintenant ou jamais » : il fallait profiter du moment favorable, pensait-on, pour régler des problèmes qui, sinon, ne feraient qu’empirer. Cela valait pour les relations entre l’Angleterre bien établie dans son rôle de puissance mondiale et l’Allemagne qui la défiait ; cela valait pour la France espérant effacer l’outrage que lui avait fait subir l’Allemagne en 1870 ; cela valait pour les ambitions allemandes et russes en Europe centrale, orientale et méridionale ; cela valait, enfin, pour la rivalité austro-serbe dans les Balkans.

Abondante source de conflits

Mais aucun des problèmes accumulés jusqu’en 1914 ne fut résolu par la guerre. Bien plus : c’est alors seulement qu’une nouvelle grande source de conflits commença à véritablement bouillonner. Timothy Snyder, historien américain poursuivant notamment ses recherches à Vienne, dit à peu près qu’on a cherché à chasser la peste par le choléra : ce qui a déclenché la guerre, c’est l’idée des États nationaux venue des Balkans, qui a amené la dissolution de la monarchie danubienne plurinationale, les alliés appliquant cette « solution » à la plus grande partie du reste de l’Europe après 1918.

Mais le droit des peuples à disposer d’eux-mêmes proclamé après la guerre par le président américain Woodrow Wilson, quoique procédant d’une bonne intention, s’est révélé être un instrument inadapté pour résoudre les conflits de nationalité. C’est ce que montraient déjà les traités entre l’Autriche et la Hongrie. Dans le cas de ce dernier pays, qui a perdu deux tiers de son territoire et 3 millions de Magyars, les effets s’en font encore sentir aujourd’hui et expliquent au moins pour une part la renaissance nationaliste qui s’opère sous Victor Orban.

Contre les mots en –isme

Impérialisme, nationalisme, revanchisme : ni la Société des Nations fondées en 1920, ni l’Onu qui a pris sa suite en 1945 ne sont apparues comme des institutions aptes à en venir à bout. En 1952, on a pris un nouveau départ : à travers la Communauté européenne du charbon et de l’acier, la France et l’Allemagne commencèrent à substituer à leur rivalité historique un modèle de coopération. Soixante ans plus tard, sa lointaine héritière qui porte le nom d’Union européenne reçut le prix Nobel de la paix. Et nombreux furent ceux qui s’en étonnèrent.

La fondation de l’Union européenne est liée de manière immédiate à l’expérience de la Deuxième Guerre mondiale. Mais en réalité, ses valeurs, règles et institutions sont moulées sur la leçon tirée des causes de la « Grande Guerre » de 1914-1918 et de ce qui a suivi. Il s’agit de résoudre les conflits par l’équilibre des intérêts et la solidarité plutôt que par la violence. Ceci ne peut pas réussir sans un abandon au moins partiel de la souveraineté nationale.

Avec la crise de l’euro, l’U. E. a résisté, au moins pour le moment, à la plus grande épreuve qu’elle ait connue jusqu’ici. Mais les bouffées nationalistes qui apparaissent dans de nombreux pays membres montrent que les fantômes de 1914 ne toujours sont pas conjurés.

(Übersetzung: Evelyne Jacquelin)

Una madre di bambini degenerati – ma non solo

"La guerra è la madre di ogni cosa" – lo dice Eraclito e lo dicono storici rinomati. Questa frase vale per la "Grande Guerra" 1914-1918 più che per tante altre guerre. Però uno dei suoi figli, nati purtroppo tardi, ha creato la pace e la sicurezza in Europa.

"Non riesco proprio a capirlo! No, veramente non riesco a capire! Avevamo un esercito talmente bello! Puoi dire cosa vuoi: avevamo l’esercito più bello del mondo… e cosa hanno fatto con questo bell’esercito? L’hanno mandato a fare una guerra!".

Subito dopo la fine della prima guerra mondiale e subito dopo il crollo della monarchia austro-ungarica, a Vienna circolava questa barzelletta. Questa battuta fa capire, con sarcasmo, ciò che persone con una chiara visione del futuro avevano compreso già tanto tempo prima del 1914: una grande guerra che avrebbe coinvolto l’esercito asburgico sarebbe stata di sicuro la fine di questo impero multietnico.

Inoltre, questa barzelletta dimostra l’assoluta assurdità di una politica che interpreta la guerra come mezzo legittimo anche rischiando consapevolmente la catastrofe. E questa catastrofe, che iniziò con l’attentato nell’estate del 1914 a Sarajevo, ebbe fine soltanto nel novembre del 1989 con il crollo del muro di Berlino. Fu una guerra che durò settantacinque anni e che caratterizzò il breve ventesimo secolo con una crudeltà finora impensabile, a volte non sanguinosa, ma con tantissime vittime. Certi storici la definiscono come "guerra civile europea" – altri, come Dan Diner, la chiamano in modo ancora più accurato come "guerra civile mondiale".

Impensabile che gli attori politici e militari abbiano intuito nel 1914 anche solo in parte quale sviluppo e quale dinamica avrebbero determinato con le loro decisioni. Soltanto con il senno di poi si riesce a intravedere come un fatto ne fece scaturite inevitabilmente un altro fino a quando metà Europa venne distrutta nel 1945 e bloccata ancora per un mezzo secolo dalla Guerra Fredda.

Tecnologia di distruzione di massa

Seguì una profusione ininterrotta di "ismi": imperialismo – nazionalismo – revanscismo – fascismo – nazismo – bolscevismo – stalinismo. E tutto ciò intrecciato al fattore storico costante dell’antisemitismo che ebbe il suo incredibile culmine con l’attuazione dell’olocausto. A parte la mostruosità del crimine: l’omicidio a livello industriale di milioni di persone ha probabilmente a che fare con l’esperienza della Prima Guerra Mondiale, con la nuova tecnologia di distruzione di massa – dal mitra al carro armato al gas tossico. Adolf Hitler, allora un semplice caporale, vide queste cose in azione.

Per la prima guerra mondiale – che non solo i francesi e i britannici tuttora chiamano la Grande Guerra – vale più che per altri conflitti la definizione di Eraclito: "La guerra è la madre di ogni cosa." Questo lo ribadisce anche lo storico tedesco Heinrich August Winkler nel secondo volume della sua opera monumentale "Geschichte des Westens" (Storia dell’Occidente) e cita anche una frase dell’economista Moritz Julius Bonn del 1925, tedesco anche lui: "La Grande Guerra ha fatto trionfare la teoria della violenza nel modo più assoluto."

Ma tutto ciò non si poteva evitare? Forse l’omicidio di Franz Ferdinand, erede al trono asburgico, il 28 giugno 1914 a Sarajevo era soltanto una specie d’infortunio della storia che altrimenti avrebbe seguito un corso completamente diverso? No: tantissimi storici sono d’accordo che alla fine la guerra tra la monarchia asburgica e la Serbia sarebbe esplosa comunque. Il resto è ben noto: un automatismo di alleanze tra i grandi regni che ebbe la caratteristica di giocarsi il tutto per tutto e di accettare un numero infinito di vittime e vite umane.

Winkler ci presenta nel suo libro una lista: 65 milioni di soldati mobilitati, 8.5 milioni di morti in guerra, più di 21 milioni di feriti, 7.8 milioni di prigionieri di guerra e di scomparsi, più di 5 milioni morti civili solo in Europa, senza contare la Russia. E tutto ciò era – guardando la guerra del 1939-1945 – solo l’inizio.

Resta una delle grandi ironie della storia il fatto che quest’automatismo inesorabile fu interrotto dal trattato di Brest-Litovsk nel marzo del 1918 dopo l’avvento al potere dei bolscevichi nell’ottobre/novembre 1917 (dipende dal calendario che si usa). La strategia dei tedeschi di spedire Lenin in Russia su un treno piombato funzionò, sebbene solo per un breve periodo.

E così nacque l’Unione Sovietica come primo avversario di Hitler e come meta della sua strategia di guerra di sottomissione e di sterminio del "bolscevismo giudaico", a partire dal 1941. La vittoria sulla Germania di Hitler portò Stalin al vertice del suo potere (e in questo senso vive tuttora il suo mito). Questa vittoria fu però anche la causa per cui l’Unione Sovietica diventò il grande avversario ideologico e imperiale dell’Occidente. E con ciò fu suggellata la divisione dell’Europa per più di quattro decenni.

Le grandi potenze del 1914 furono indirizzate verso la guerra perché più della pace sembrava loro una soluzione ai problemi. Era prevalente uno stato d’animo che diceva "Ora o mai più!". Approfittiamo del momento per risolvere i nostri problemi che altrimenti diventeranno soltanto ancora più grandi!

Quest’atteggiamento era valido nelle relazioni tra la potenza mondiale britannica e il suo sfidante germanico; era valido nei confronti della speranza francese di far dimenticare l’umiliazione della guerra con la Germania del 1871; era valido in riferimento alle ambizioni tedesche, ma anche quelle russe, nell’Europa centrale, orientale e sudorientale; ed era valido nei confronti della rivalità serbo-austriaca nei Balcani.

Fonte di conflitti

Neanche uno di questi enormi problemi del 1914 fu risolto con la violenza. Al contrario. Una fonte conflittuale cominciò a manifestarsi fortemente soltanto dopo la guerra. Lo storico americano Timothy Snyder – che conduce le sue ricerche anche a Vienna – è del parere che i politici provarono a trovare un rimedio che si svelò ben peggiore. La guerra scoppiò per la volontà di formare degli stati nazionali nei Balcani. Quest’idea portò al crollo della monarchia asburgica e, dopo il 1918, diventò per gli alleati la "soluzione" per gran parte dell’Europa.

Sebbene messo in pratica con buone intenzioni, il diritto di autodecisione dei popoli, come proclamato dal presidente statunitense Woodrow Wilson, dimostrò di non essere uno strumento adatto per risolvere i conflitti tra le nazioni del continente. Diventò assai chiaro nei trattati con l’Austria e con l’Ungheria. Nel caso ungarico, il paese perse ben due terzi della sua popolazione di lingua ungherese e ancor’ oggi possiamo vedere gli effetti di questo trattato e in parte si spiega così la rinascita di sentimenti nazionalistici sotto il governo attuale di Viktor Orbán.

Contro gli "ismi"

Imperialismo, nazionalismo, revanscismo: né la Società delle Nazioni insediatasi nel 1920 né le Nazioni Unite fondate nel 1945 si mostrarono istituzioni capaci di trovare una soluzione. Nel 1952, con l’entrata in vigore del trattato di Parigi che istituisce la Comunità europea del carbone e dell’acciaio CECA, si diventa testimoni di un nuovo tentativo: con la CECA comincia a dissolversi la storica rivalità tra la Germania e la Francia. Subentra al suo posto un modello di cooperazione. 60 anni dopo, la sua succeditrice, chiamata Unione Europea, ottiene il premio Nobel della pace. Non pochi se ne stupirono.

La fondazione dell’UE, infatti, è il risultato diretto dell’esperienza della seconda guerra mondiale. In verità va ben oltre anche alla lezione impartita dalla "Grande Guerra" del 1914-1918 e che portò alla definizione dei suoi valori e delle sue regole e istituzioni. Significa: rimedio ai conflitti tramite l’equilibrio d’interessi; solidarietà invece di violenza. È chiaro che ciò non è possibile senza rinunciare fino a un certo punto alla propria sovranità nazionale.

Nell’attuale crisi europea, l’Unione è stata promossa – almeno per ora – in questa difficilissima prova. Ma tuttora gli spiriti del 1914 non solo spiriti del passato, come si può vedere in parecchi paesi membri dove si notano nuove ondate nazionalistiche.

(Übersetzung von Gianluca Wallisch)

Otec nielen nepodarených detí

Pre "Veľkú vojnu" 1914 – 1918 platí viac ako pre väčšinu ostatných vojen, že je "otcom všetkých vecí", tvrdia renomovaní historici. Jedno z jej neskorých detí poskytuje Európe mier a bezpečnosť.

"Tomu nerozumiem! Tomu naozaj nerozumiem! Takú peknú armádu sme mali. Môžete tvrdiť, čo chcete, ale bola to najkrajšia armáda na svete! A čo sme s tou armádou spravili? Do vojny sme ju poslali!"

Krátko po skončení prvej svetovej vojny a rozpade monarchie koloval vo Viedni tento vtip grófa Bobbyho. S hnevom a sarkazmom vyjadruje pocity mnohých prezieravých súčasníkov dlho pred rokom 1914, a síce, že veľká vojna, do ktorej bola vtiahnutá armáda multietnickej habsburskej ríše, súčasne znamená koniec multinárodného štátu.

Okrem toho tento vtip vo svojej absurdnosti zdôrazňuje hlúposť politiky, ktorá považuje vedenie vojen za legitímny politický prostriedok, dokonca za náhradu politiky, a pritom pripúšťa aj ultimatívnu katastrofu. Katastrofu, ktorá sa začala v lete 1914 atentátom v Sarajeve, a ktorá sa skončila až pádom Berlínskeho múra v novembri 1989. 75 rokov trvajúca vojna, ktorá dovtedy nepredstaviteľným spôsobom – hrozivo a s mnohými obeťami a medzičasom aj bez krvi – charakterizovala krátke 20. storočie. Niektorí historici označujú túto vojnu za európsku občiansku vojnu, iným, ako napr. Danovi Dinerovi, sa zdá metafora o svetovej občianskej vojne ešte primeranejšia.

Zrejme žiaden z politických a vojenských aktérov z roku 1914 ani zďaleka netušil, k akému vývoju sami prispejú. Až pohľad späť objasňuje, ako – zdanlivo neodvratne – jedno viedlo k druhému a do roku 1945 ležala polovica Európy v troskách a následne ešte pol storočia zamrzla v Studenej vojne.

Masová technika násilia

Bola to neprerušovaná orgia "izmov": imperializmus – nacionalizmus – revanšizmus – fašizmus – národný socializmus – boľševizmus – stalinizmus. A to všetko často pretkané kvázi historickou konštantou antisemitizmu, ktorého praktické presadenie dosiahlo svoj nevídaný vrchol v holokauste. Priemyselné zabitie miliónov ľudí má – bez ohľadu na obludnosť tohto zločinu – zrejme do činenia aj so skúsenosťami z prvej svetovej vojny, s novou masovou technikou násilia, od strojovej zbrane cez tank až po jedovatý plyn. Slobodník Adolf Hitler z toho niečo zažil.

Pre prvú svetovú vojnu, ktorú Francúzi a Briti ešte stále považujú za "Veľkú vojnu", platí viac ako pre mnohé iné vojny, že je – ako povedal Hérakleitos – "otcom všetkých vecí", napísal nemecký historik Heinrich August Winkler v druhom zväzku svojho monumentálneho diela Dejiny Západu (Geschichte des Westens). Winkler k tomu cituje vetu nemeckého ekonóma Moritza Juliusa Bonna z roku 1925: "Veľká vojna prispela k ohromujúcemu triumfu teórie násilia."

Nedalo sa tomu všetkému naozaj zabrániť? Alebo bolo zavraždenie rakúskeho nástupníka na trón 28. júna 1914 v Sarajeve, ktoré spáchal srbský atentátnik, prevádzková nehoda v dejinách, ktoré by v opačnom prípade prebiehali úplne inak? Podľa výraznej zhody medzi historikmi by skôr či neskôr v každom prípade vznikla vojna medzi habsburskou monarchiou a Srbskom. A zvyšok poznáme: automatické spojenie veľmocí, ktoré malo už charakter vabanku, prístup podľa hesla "Všetko alebo nič", ktorý nedbal na neobmedzený počet ľudských obetí.

Winkler v spomínanom diele uvádza tieto údaje: 65 miliónov mobilizovaných vojakov, 8,5 miliónov padlých, viac ako 21 miliónov zranených, 7,8 miliónov vojnových zajatcov a pohrešovaných, viac ako päť miliónov civilných obetí vojny v Európe bez Ruska. A to bol, s ohľadom na roky 1939 – 1945, len začiatok.

Je to jedna z veľkých irónií dejín, že táto neúprosná automatika bola prerušená nemecko-sovietskoruským separátnym mierom uzatvoreným v Brest-Litovsku v marci 1918 po prevzatí moci boľševikmi v októbri / novembri 1917 (podľa používaného kalendára). Na krátku dobu vyšla taktika Nemcov, ktorí odviezli Lenina v zaplombovanom špeciálnom vlaku do Ruska.

Tým sa však zrodil Sovietsky zväz ako neskorší ideologický hlavný nepriateľ Hitlera a cieľ jeho zničujúcej vojny proti "židovskému boľševizmu" od roku 1941. Víťazstvo nad hitlerovským Nemeckom doviedlo Stalina na vrchol moci (a spôsobilo, že žije dodnes ako mýtus), premenilo Sovietsky zväz na veľkého ideologického a imperiálneho nepriateľa Západu a spečatilo rozdelenie Európy na viac ako štyri desaťročia.

Veľmoci boli v roku 1914 programované na vojnu, nakoľko si od nej sľubovali viac než od mieru. Dominovala nálada podľa hesla "Teraz alebo nikdy": bolo potrebné využiť priaznivé okolnosti v danom momente, aby sa vyriešili problémy, ktoré by inak ešte viac narástli. To platilo pre vzťah medzi etablovanou svetovou veľmocou Anglickom a jeho vyzývateľom Nemeckom; to platilo pre nádej Francúzska, že vymaže potupu, ktorú mu spôsobilo Nemecko v roku 1871; platilo to aj pre nemecké a ruské ambície v strednej, východnej a juhovýchodnej Európe a nakoniec aj pre rakúsko-srbskú rivalitu na Balkáne.

Vriaci zdroj konfliktov

Avšak vojna nevyriešila ani jeden z problémov, ktoré sa nahromadili do roku 1914. Práve naopak: hlavný zdroj konfliktov len práve začal vrieť. Americký historik Timothy Snyder, ktorý viedol výskum aj vo Viedni, tvrdí, že vtedy chceli vyhnať diabla Belzebubom: spúšťačom vojny bola z Balkánu vychádzajúca predstava o národných štátoch, ktorá viedla k rozpusteniu multinárodnej dunajskej monarchie, pritom po roku 1918 uplatnili spojenci toto "riešenie" na veľkú časť zvyšnej Európy.

Avšak právo národov na sebaurčenie, ktoré po konci vojny vyhlásil americký prezident Woodrow Wilson, sa preukázalo – aj keď malo dobré úmysly – ako nevhodný nástroj na riešenie konfliktov medzi národnosťami. To preukázali už mierové zmluvy s Rakúskom a Maďarskom. V prípade Maďarska, ktoré stratilo dve tretiny svojho územia a tri milióny etnických Maďarov, to pôsobí dodnes a prinajmenej čiastočne to vysvetľuje renesanciu nacionalizmu pod Viktorom Orbánom.

Proti "izmom"

Imperializmus, nacionalizmus, revanšizmus: ani Spoločnosť národov založená v roku 1920 ani jej nástupca OSN založený v roku 1945 sa nepreukázali ako inštitúcie vhodné na riešenie týchto problémov. V roku 1952 sa objavil nový prístup: S Európskym spoločenstvom uhlia a ocele začalo Francúzsko a Nemecko nahradzovať historickú rivalitu modelom spolupráce. O 60 rokov neskôr dostal jeho nástupca – Európska únia – Nobelovu cenu za mier. A mnohí ostali prekvapení.

Založenie Európskej únie priamo súvisí so skúsenosťami z druhej svetovej vojny. V skutočnosti predstavuje Európska únia poučenie z príčin "Veľkej vojny" 1914 – 1918 a toho, čo nasledovalo, zatavené do hodnôt, pravidiel a inštitúcií. To znamená, riešenie konfliktov prostredníctvom vyrovnávania záujmov a solidarity namiesto násilia. To sa nepodarí bez prinajmenej čiastočného vzdania sa národnej suverenity.

V euro kríze Európska únia zatiaľ uspela v jej doteraz najintenzívnejšej zaťažkávajúcej skúške. Avšak nacionalistické nálady v mnohých členských štátoch ukazujú, že duch z roku 1914 ešte nie je úplne zahnaný.

(Übersetzung: Miroslava Naščáková, Johanna Posset)

Otec nejenom nepovedených dětí

Věhlasní historikové tvrdí, že pro "Velkou válku" (1914 – 1918) platí víc než pro většinu ostatních válek, že je "otcem všech věcí". Jedno z jejích později narozených dětí dohlíží na evropský mír a bezpečnost.

"Tomu nerozumím! No, opravdu tomu nerozumím! Měli jsme takovou krásnou armádu. Ať si říká, kdo chce, co chce, byla to nejkrásnější armáda na světě! A co s ní udělali? Poslali ji do války!"

Krátce po skončení první světové války a rozpadu monarchie koloval po Vídni tento vtip hraběte Bobbyho. S jízlivým sarkasmem zachycuje poznání mnoha moudrých současníků již dlouho před rokem 1914: že totiž velká válka, do které se zaplete armáda multietnické habsburské říše, znamená zároveň konec mnohonárodnostního státu.

Tento vtip navíc objasňuje svou absurditou pošetilost politiky, která nahlíží na válku jako na legitimní politický prostředek, ba dokonce jako na náhradu politiky, přičemž ji vnímá jako naprostou katastrofu. Katastrofa, která začala v létě roku 1914 sarajevským atentátem, skončila až pádem Berlínské zdi v listopadu roku 1989. Krátké 20. století charakterizuje 75 let trvající válka, nepředstavitelně krutá, plná obětí, ale i období bez krveprolití. Někteří historikové ji nazývají evropskou občanskou válkou, někteří, například Dan Diner, považují za příznačnější metaforu světová občanská válka.

Ovšem žádný z politických a vojenských aktérů roku 1914 ani zdaleka netušil, jakým směrem se budou věci s jeho přičiněním vyvíjet. Až ohlédnutí zpět nám objasní, jak na sebe – zdánlivě nevyhnutelně – vše navazovalo, do roku 1945 ležela polovina Evropy v troskách a poté se ještě polovinu století zmítala ve Studené válce.

Masová technika násilí

Jednalo se o nepřetržitou smršť ismů: imperialismus – nacionalismus – revanšismus – fašismus – národní socialismus – bolševismus – stalinismus. To vše často propleteno takřka historickou konstantou antisemitismu, jehož realizace v praxi dosáhla nevídaného vrcholu v holocaustu. Průmyslové vyvražďování milionů lidí mělo co do činění – nehledě na monstróznost tohoto zločinu – také se zkušenostmi z první světové války, s její novou masovou technikou násilí, od kulometů přes tanky až po jedovatý plyn. To zažil i svobodník Adolf Hitler.

Německý historik Heinrich August Winkler píše ve druhém svazku svého monumentálního díla Dějiny Západu (Geschichte des Westens), že pro první světovou válku, která zůstane pro Francouze a Brity navždy "Velkou válkou", platí více než pro mnoho ostatních válek, že je, jak kdysi řekl Hérakleitos, "otcem všech věcí". Winkler cituje větu německého ekonoma Moritze Julia Bonna z roku 1925: "Velká válka dopomohla teorii násilí k uchvacujícímu triumfu".

Bylo to všechno opravdu nevyhnutelné? Nebo bylo zavraždění rakouského následovníka trůnu 28. června 1914 v Sarajevu srbským atentátníkem takzvanou nehodou v historii, která by se v opačném případě vyvíjela úplně jinak? Podle názoru rozšířeného mezi historiky by k válce mezi habsburskou monarchií a Srbskem v každém případě dříve nebo později došlo. Zbytek známe: automatické spojenectví mezi velmocemi, které mělo charakter "vabank", tedy řídilo se přístupem "vše anebo nic" a akceptovalo neomezený počet lidských obětí.

Winkler ve svém zmíněném díle uvádí: 65 milionů mobilizovaných vojáků, 8,5 milionu padlých, více než 21 milionů zraněných, 7,8 milionu válečných zajatců a pohřešovaných, přes pět milionů civilních válečných obětí v Evropě bez Ruska. A to byl s ohledem na období 1939 – 1945 pouze začátek.

Jde o jednu z velkých ironií historie, že byla tato neoblomná automatičnost narušena uzavřením separátní brestlitevské mírové smlouvy mezi sovětským Ruskem a Německem v březnu 1918 po převzetí moci bolševiky v říjnu / listopadu 1917 (dle kalendáře). Na krátkou dobu se podařil plán Němců, kteří převezli Lenina do Ruska ve zvláštním zaplombovaném vlaku.

Sovětský svaz se proto později stal hlavním ideologickým protivníkem Hitlera a od roku 1941 se rodil Hitlerův záměr vést podmaňující a vyhlazovací válku proti "židovskému bolševismu". Vítězství nad hitlerovským Německem dovedlo Stalina na vrchol moci (díky čemuž jeho mýtus žije až dodnes), učinilo ze Sovětského svazu největšího ideologického a imperiálního protivníka Západu a předurčilo rozdělení Evropy na více než čtyři desetiletí.

Velmoce roku 1914 byly naprogramovány na válku, jelikož si od ní slibovaly víc než od míru. Převládala nálada "teď anebo nikdy". Člověk se musel chopit každé příležitosti, aby vyřešil problémy, které by byly jinak ještě větší. To platilo pro vztah mezi Anglií, etablovanou světovou velmocí, a jejím vyzyvatelem Německem; pro naději Francie zahnat potupu utrpěnou v roce 1871 stran Německa; pro německé a ruské ambice ve střední, východní a jihovýchodní Evropě a pro rakousko-srbskou rivalitu na Balkáně.

Hlavní zdroj konfliktů

Válka ale nevyřešila žádný z problémů, které se nahromadily do roku 1914. Naopak: hlavní zdroj konfliktů začal teprve správně vřít. Americký historik Timothy Snyder bádající také ve Vídni je toho názoru, že se člověk pokusil využít Belzebuba k vymítání ďábla: spouštěčem války byla představa o národních státech pocházející z Balkánu, která vedla k rozpadu multinárodní dunajské monarchie. Po roce 1918 využili spojenci toto "řešení" a aplikovali je na velkou část zbývající Evropy (viz také rozhovor na straně xx).

Avšak právo na sebeurčení národů, které po skončení války vyhlásil americký prezident Woodrow Wilson, se prokázalo bez ohledu na to, jak dobře bylo míněno, jako nástroj nezpůsobilý pro řešení národnostních konfliktů. To prokázaly již mírové smlouvy s Rakouskem a Maďarskem. V případě Maďarska, které ztratilo dvě třetiny svého území a tři miliony etnických Maďarů, se projevuje až dodnes a objasňuje alespoň částečně nacionalistickou renesanci za Viktora Orbána.

Proti "ismům"

Imperialismus, nacionalismus, revanšismus: ani Společnost národů založená v roce 1920 a ani její následovnice OSN založená roku 1945 se neprokázaly jako vhodné instituce, schopné nalézt řešení. Rok 1952 přišel s novým přístupem: díky Evropskému společenství uhlí a oceli začaly Francie a Německo, historičtí rivalové, pracovat na modelu spolupráce. O 60 let později získala pozdější následovnice tohoto společenství, Evropská unie, Nobelovu cenu za mír, což nezůstalo bez údivu.

Založení EU se vrací přímo ke zkušenostem z druhé světové války. Ve skutečnosti je ale poučením zakotveným v hodnotách, pravidlech a institucích vycházejících z příčin "Velké války" (1914 – 1918) a toho, co následovalo. To znamená řešení konfliktů prostřednictvím vyvážení zájmů a solidarity a nikoliv násilím. Toho nelze dosáhnout bez alespoň částečného zřeknutí se národní suverenity.

V období krize eura stála Evropská unie – alespoň prozatím – před svou doposud nejtěžší zatěžovací zkouškou. Nicméně nacionalistické nálady v mnoha členských zemích ukazují, že duch roku 1914 ještě stále nebyl zažehnán.

(Übersetzung: Johanna Posset, Alice Šerá)

Nemcsak csenevész gyerekek apja

Neves történészek úgy tartják, hogy az 1914-től 1918-ig tartó Nagy Háború "minden dolog apja". Egyik kései gyereke békét és biztonságot hozott Europának.

"Ezt nem értem! Tényleg nem értem! Olyan szép hadseregünk volt. Bármit lehet mondani, de ez volt a világ legszebb hadserege! És mit csináltak vele? A háborúba küldték!"

Már röviddel az első világháború vége, illetve a monarchia összeomlása után ez a Bobby-gróf-vicc járta Bécset. Epés szarkazmussal azt a felismerést fejezi ki, amit egyes éleselméjű kortárs ember már jóval 1914 előtt megfogalmazott: azaz, hogy egy nagy háború, amibe a multietnikumú Habsburg-birodalom belekeveredik egyúttal a soknemzetiségű állam végét is jelenti.

Abszurditásában még valamire rávilágít ez a vicc: a politikának arra az esztelen oldalára, hogy a háborút legitim politikai eszköznek, mi több, a politika alternatívájának tekinti és figyelmen kívül hagyja a vele együtt járó katasztrófát.

A katasztrófa, mely 1914 nyarán a szarajevói merénylettel kezdődött, csupán 1989 novemberében a berlini fal lebontásával ért véget. A rövid 20. századot tulajdonképpen egy 75 éves háború határozott meg, mely túlnyomórészt kegyetlen volt és sok áldozatot követelt. Néhány történész hajlik arra, hogy európai polgárháborúnak nevezzék az első világháborút, de vannak olyanok is, mint Dan Diner, akik a "világpolgárhaború" metafóráját használják. 1914-ben gyaníthatóan egyik politikai vagy katonai szereplőnek sem volt sejtése arról, hogy milyen távoli következményei lesznek az akkori történéseknek. Csupán a visszatekintés folyamán kristályosodik ki igazán, miként következett egyik esemény a másikból – látszólag kikerülhetetlenül: 1945-ig Európa romba dőlt, hogy aztán fél évszázadon keresztül a hidegháborúban megdermedjen.

Az erőszak tömegtechnológiája

A múlt század az izmusok szakadatlan orgiája volt: imperializmus – nacionalizmus – revansizmus – fasizmus – nemzeti szocializmus – bolsevizmus – sztalinizmus. Mindez át volt itatva egy kvázi történelmi állandóval, az antiszemitizmussal, melynek gyakorlati megvalósítása végülis a holokausztba torkollott. A milliók iparszerű legyilkolása feltehetően az első világháború tapasztalataira is visszavezethető, ugyanis akkor alakult ki az erőszaknak egy új tömegtechnológiája, a gépfegyvertől kezdve a tankon át a mérges gázokig. Adolf Hitler őrvezető számos tapasztalattal rendelkezett e téren.

A német történész Heinrich August Winkler A Nyugat története című monumentális műve második kötetében Hérakleitosz szavait veszi kölcsön, miszerint az első világháború "minden dolog apja". A franciák és britek is mindmáig nagy háborúként tartják számon. Winkler Moritz Julius Bonn gazdaságkutató 1925-ben íródott mondatát idézi: "A nagy háború az erőszak elméletét segítette lehengerlő győzelemhez."

Valóban kikerülhetetlen volt mindez? Vagy akár megengedhető az az olvasat, hogy az osztrák trónörökös 1914 június 28-án történő szarajevói meggyilkolása a történelem üzemi balesete volt, mely történelem amúgy egy teljesen más irányt vett volna? A történészek nagyrészt egyetértenek abban, hogy a Habsburg-monarchia és Szerbia között előbb-utóbb mindenképpen kitört volna a háború. A többit ismerjük: egy olyan szövetségkötési mechanizmus bontakozott ki a nagyhatalmak között, melynek folyamán szinte mindent egy lapra tettek fel, azaz egy "mindent vagy semmit" logika lett a vezérelv, mely felfoghatatlan számú emberáldozatot követelt.

Említett művében Winkler megdöbbentő számokat közöl: összesen 65 millió katonát mozgósítottak, ebből 8,5 millióan estek el, több mint 21 millióan sebesültek meg és 7,8 millióan kerültek fogságba, illetve tűntek el. Európában, illetve Oroszországban a civil áldozatok száma nem kevesebb mint öt millióra rúgott. Ez csupán a kezdet volt, ha belegondolunk abba, hogy mit hozott a második világháború.

A történelem nagy iróniájának tekinthető, hogy a bolsevikok (a naptártól függően) 1917 októberében/novemberében történő hatalomátvétele után az 1918 márciusában kötött breszt-litovszki német-orosz különbéke egy ideig megszüntette ezt az embertelen mechanizmust. Így rövid ideig bevált a németek számítása, akik Lenint egy különvonaton szállították Oroszországba.

Viszont ezzel az a Szovjetunió született meg, amely nemcsak Hitler késöbbi ideológiai főellensége, hanem 1941-től egy a "zsidó bolsevizmus" ellen irányuló pusztító háború célpontja is lett.

A Harmadik Birodalom elleni győzelem Sztálint hatalma és (máig élő) személyi kultusza csúcsára röpítette, és a Szovjetuniót a Nyugat nagy ideológiai és imperialista ellenlábasává tette, amivel megpecsételődött Európa négy évtizeden keresztül tartó kettéosztása.

1914-ben a nagyhatalmak mindenáron háborút akartak, ugyanis többet vártak tőle, mint a békétől. Olyan hangulat lett urrá a kontinensen, mely a "most vagy soha!" felkiáltással írható körül. A nagyhatalmak úgy vélték, hogy elérkezett a megfelelő pillanat az államközi problémák rendezésére. Ez a világhatalommá vált Anglia és Németország viszonyára ugyananúgy volt igaz, mint Franciaországra is, melyet az a vágy hajtott, hogy a Németországtól 1871-ben elszenvedett szégyent bosszulja meg. De igaz volt a német és orosz ambíciókra Közép-, Kelet- és Dél-Európában, továbbá Ausztria és Szerbia balkáni szembenállására is.

Mélyülő konfliktusok

A háború egyetlen államközi problémát sem oldott meg. Sőt, a háború a konfliktusokat csak tovább mélyítette. A Bécsben is kutató amerikai történész Timothy Snyder arra a következtetésre jutott, hogy az ördögöt egy pokolfajzattal próbálták kiűzni: miközben a háborút és a soknemzetű Monarchia összeomlását az a Balkántól kiinduló elképzelés váltotta ki, hogy nemzetállamok jöjjenek létre, a szövetséges hatalmak 1918 után éppen ezt az elgondolást alkalmazták Európa nagy részére.

A népek önrendelkezési joga, mely az akkori amerikai elnök Woodrow Wilson jóhiszemű kezdeményezésére vált Európa szerte általános elvvé, azonban alkalmatlan eszköznek bizonyult a nemzetek közti konfliktusok rendezésére. Ez különösképpen az osztrák és magyar békeszerződésekben domborodott ki. A trianoni békeszerződés utórengései máig érezhetőek Magyarország esetében, mely 1920-ban területe két harmadát és lakossága egy harmadát veszítette el. Részben erre is vezethető vissza az a nacionalista reneszánsz, amely Orbán Viktor kormánya alatt éledt fel újra.

Izmusok ellen

Imperializmus, nacionalizmus, revansizmus: sem az 1920-ban alapított Népszövetség, sem az 1945-ben létrehozott utódja, az ENSZ nem bizonyultak alkalmasnak arra, hogy urrá legyenek e problémákon. 1952-ben azonban egy merőben új kezdeményezés öltött testet: Az Európai Szén- és Acélközösség keretén belül Franciaország és Németország az együttműködés felé mozdultak el, és végül képesnek bizonyultak arra, hogy feloldják hosszú történelmi szembenállásukat. 60 évvel késöbb az Európai Szén- és Acélközösség utódjának, az Európai Uniónak odaítélték a Békenóbeldíjat, amire sokan meglepődve reagáltak.

Az EU alapítása közvetlenül a második világháború tapasztalataira vezethető vissza, de elsősorban az 1914 és 1918 közötti "Nagy Háború" és annak következményei értékekbe, szabályokba és intézményekbe öntött tanulsága. Ez azt jelenti, hogy a konfliktusok kezelésében nem a puszta erőszak az úr, hanem az érdekegyeztetés és a szolidaritás. Ez viszont nem sikerülhet anélkül, hogy az egyes államok lemondanak nemzeti szuverenitásuk egy részéről.

Az EU nemrég túltette magát az eddigi legnagyobb megpróbáltatásán, az euro válságán. Tekintettel az egyes tagállamokban történő nacionalista fellángolásokra, sajnos korántsem mondható ki, hogy 1914 szellemei kiűzetettek.

(Übersetzung: Peter Bognar)